A fönti cím teljes képzavar.

• A paella a spanyolok nemzeti eledele, hogyan lehetne magyaros?
• Ha már spanyol, miért a’la ( ami ugye francia.. )

Előre is elnézést kérek spanyol barátaimtól, akikkel a barátságom mély, de virtuális – bevallom őszintén, egy darab spanyol embert nem ismerek személyesen. Az országnak, kultúrájának és futballjának nagy tisztelője vagyok. Na de most jön a csattanó, és még egyszer előre kell elnézést kérnem – a gasztronómiájuk leghíresebb darabjának tudtom nélkül vagyok nagyon régóta tisztelője.

Korábba is írtam már az engem is érintő klasszikus helyzetről, hogy számos gasztronómiai behatás és emlék a nagyszülőkhöz kötődik. Általuk ismertem meg a pizzát, kedveltem meg a valójában nem létező milánóit. „Titkon” megismertettek a spanyol nép leghíresebb eledelével is.

Történt ugyanis, hogy a nagyszüleim gyakorta készítettek egy rizses, tenger gyümölcseit tartalmazó ételt, amelyet rendszerint grillen készítettek. Egy nagy tálban hagymát, csirkét, rizst pirítottak, sáfrányt szórtak rá, majd vízzel és  tenger gyümölcseivel megfőzték. Mindez a roppant fantáziadús „finn rizs” néven futott. Gyerekként nem voltak sem megfelelő történelmi, sem gasztronómiai ismereteim ennek a banalitásnak a felismerésére, két dolgot viszont bizonyosan tudtam:

• Az ételt azért emlegették „ finn rizs” néven, mert egy Helsinkiben, barátoknál töltött héten tanulták a receptet, illetve
• Én magam megvesztem ezért az ételért, nyáron, a hétvégi házban szinte mindig könyörögtem érte. Többször repetáztam, a nagyszülők pedig örültek, mondván „hadd nőjön a gyerek”

2004-ben, 13 éves fejjel aztán Ibizára sodort édesanyám és egy szép nagy charterjárat. A szállodába érve örömmel konstatáltuk, hogy speciális ebéd van. A speciális ebéd pedig nem más volt, mint a „finn rizs” – a Földközi tenger közepén, spanyol szakácsok által óriási büszkeséggel találva.

És akkor a tantusz leesett.. hogy végig hazugságban éltem, bár ezt aligha rónám fel nagyszüleimnek. A „finn rizs”-t arrafelé ugyanis paellának hívták.

A paella a spanyolok nemzeti eledele, óriási büszkeséggel tekintenek rá. Tájegységenként eltérő módon készül, bármerre járjunk is az országban, az biztos hogy a helyiek esküsznek, az övék a legjobb.

Na de mi is az a paella?

A paella neve valójában abból az óriási, kerek, öntöttvas serpenyő nevéből ered, amelyben készül. Hagyományosan nyílt tűzön készül, hiszen milyen étel ne volna jobb füstben – csokitorta, ezúttal helyén marad.

Létezik „szárazföldi” változata különböző húsokkal, és létezik a „frutti di mare”, amelybe a tenger csodáit tesszük. Jellegzetessége azonban a sáfránnyal színezett és ízesített rizs. A rizshez gyakran tesznek zöldségeket mint pl. kaliforniai paprika, vajbab. A tengeri változathoz a legkülönbözőbb tengeri herkentyűket teszik, elsősorban rákot és kagylót.

Volt szerencsém Spanyolországban fogyasztani egy ilyet, és azóta még pár helyen.

Az érzelmi kötődés miatt azonban a „finn rizs” azóta is gyakoribb vendég a konyhámban, mint az eredeti változat – BOCSI spanyolok!

Mivel itt a nyár, és a hétvégéken a csömöri ház adja a gasztronómiai játszóteret, ez az étel most valódi tűzön, egy kis lábon guruló grillsütőn készült. Egy hirtelen ötlet vezérelt, nem is voltam igazán felkészülve rá, viszont meglátogattam a helyi szupermarketet, ahol gyakorta vannak különlegességek. Pesti, multis nyelvén szólva mindazonáltal „nem láttam jönni”, ami aznap a hentespultnál várt: előre főzött rák, egészben! Áldattassék annak a neve, aki a pestről kiköltözött sznobokat ellátja, és gondol az egyszeri magyar gasztrobloggerre!

Lássunk is neki hát a receptnek! Annyit el kell mondjak, hogy ez semmilyen szinten nem autentikus, a spanyol vendégek jó eséllyel elengedik a kutyákat és bökőt rántanak, viszont a végeredményben általam még soha senki sem csalódott.

A következőkre lesz szükségünk:

• 1 nagy fej vöröshagyma
• Fél kiló csirkemell
• 200 gramm rizs ( A - minőségű, hosszúszemű )
• 250 gramm rák *
• 250 gramm zöldborsó
• 1 csomag sáfrány
• Olivaolaj, só, bors

*bármilyen rák megfelel, igazság szerint csak a fő ízek kellenek belőle, és sokan nem is feltétlenül szeretik. Surimi, apró rák, bármilyen jó. Tetszés szerint ebben a receptben akár el is hagyható.

Szükségünk lesz némi előkészületre, amely a mi és az ételünk sikerét szolgálja:

• Főzés előtt egy nappal pácoljuk be a csirkemellet, só, bors, olíva olaj
• Főzés előtt egy órával áztassuk be a rizst

Ha megvan a tűz, vagy a konyhában minden készen áll a főzésre, egy nagy serpenyőben hevítsünk olajat.

Vágjunk fel hosszanti, nagyobb darabokra egy nagyobb fej vöröshagymát. Dobjuk rá az olajra, sózzuk picit, és hagyjuk pirulni. Ha a hagyma kapott már egy kis színt, dobjuk rá a rákokat, és szintén nagyobb tűz / láng mellett pirítsuk meg őket annyira, hogy a külsejük némi színt kapjon.

Ha a rákok „szépek”, vegyük is le őket, és egy tányéron pihenjenek, később visszatérünk hozzájuk ( óvatosan, nehogy a szomszéd cica rájuk menjen! – igaz történet alapján )

Adjuk a hagymához a csirkét, és pirítsuk fehéredésig. Amint megvan a kívánt fehérség, mehet is hozzá a rizs.

Ahogyan korábban írtam, érdemes a rizst egy picit beáztatni, így gyorsabban puhul. Mielőtt azonban beletennénk a serpenyőben, ügyeljünk arra hogy a lehető legjobban leszűrjük – lecsepegtessük a rizsünket. Fontos ugyanis, hogy a rizsünknek első körben pirulnia kell- amennyiben vizes, ezt aligha tudjuk elérni.

Adjuk hát hozzá a rizst, sózzuk és borsozzuk. Legyen nagyobb a láng, hogy a rizs fehéredni tudjon, mint amikor simán köretként készítjük.

Ha elértük a rizs kifehéredését, öntsük nyakon körülbelül fél liter vízzel. Szórjuk bele a sáfrányt, és keverjük el. Meg fogjuk látni, hogy a néhány darabka roppant drága és egzotikus fűszer pár másodperc alatt sárgává varázsolja az ételünket. Hogy a rizsnek a színe mellett íze is legyen, adjunk hozzá némi sót és borsot.

Ha a sáfrány kiadta a színanyagát, egy ideig nincsen igazán dolgunk az étellel. Figyeljünk arra, hogy egyenletes hőleadás mellett folyamatosan bugyborékoljon a rizs. Ha előtte áztattuk, fél liter víz elegendő kell legyen a rizshez.

Nem tilos, sőt kifejezetten ajánlott főzés közben kóstolni, amennyiben úgy érezzük, fogytán a nedvesség, de a rizsünk még kemény, pótoljuk a vizet. Ugyanez igaz a sóra és a borsra!

Ha a rizsünk már szinte puha, adjunk hozzá egy konzerv – vagy ha van, friss! – borsót, keverjük el, hagyjuk hogy átmelegedjen és felvegye az ízvilágot.

Ezután kvázi díszítésként helyezzük vissza a korábban levett rákot, és éppen annyi ideig hagyjuk még a tűzön, hogy ismét átmelegedjen.

Ezután büszkén konstatálhatjuk, hogy az ételünk elkészült, és tálalásra vár.

Sokan, köztük én is kedvelem, ha a rizs egy kicsit odakap – ebben az esetben az utolsó percekben adjunk a tűznek, és időnkénti kevergetés mellett pirítsuk meg

Ez egy egytálétel, ezért így ahogy van, önmagában kínáljuk, ámbár szerintem némi olíva bogyó már csak a mediterrán hangulat miatt is dukál. A kovászos uborka szinte szentségtörésnek hangzik, de lehet hogy e sorok írója időnként ezt is elköveti.

Ha valaki az autentikus, eredeti változatra vágyik, tele az internet receptekkel, és minden alapanyag beszerezhető hozzá. Ez a változat az én gyerekkoromat idézi, és egy egyszerű, „magyaros” variációt kínál. A klasszikus, kerek edények szintén elérhetőek itthon. Meleg szívvel ajánlom nyári kerti partikra, ahol látványnak sem utolsó a hatalmas edényben sülő színes étel. A nagy melegben amúgy sem vágyunk nehézre, és végül is ez egy „csirke-rizs”, némi – na de milyen! – extrával.

Utóirat: előfordult időnként, hogy nem volt sáfrány a háznál, én pedig kurkumával dolgoztam. Trükknek nem rossz, és nem is intenék el senkit feltétlen tőle, két mellékhatásra azonban szeretném felhívni a figyelmet:

• Melegítés után a kurkumának van egy jellegzetes illata, amelyről sokan feltételezik hogy az étel romlott – ez abszolút nincs így, de érdemes szem előtt tartani, ha „finnyás” fogyasztóink vannak
• A kurkuma sárgasága merőben más mint a sáfrányé – elsőre nem feltűnő, de szakavatott „paellások” azonnal kiszúrják